Lassan eljutunk oda, hogy csak az nem tud a világ legnagyobb autógyártójának visszahívási botrányáról, aki az elmúlt két hónapot egy sötét hangszigetelt szobában töltötte. Az unalomig ismételt részletekkel, beakadó gázpedálokkal, elcsúszó szőnyegekkel, állítólag magától gyorsuló autók nehezen igazolható legendájával nem is fárasztanék ezúttal senkit. Ez a történet ugyanis réges-rég nem erről szól már. A technikai részleteknél sokkal fontosabb kérdések nyomán érdemes megvilágítani a kipattant ügy lehetséges rövid és hosszú távú hatásait a márkára, illetve az autóiparra.

Költséghatékony mamut

A Toyota egészen a közelmúltig az iparág csodagyereke, éltanulója, legyőzhetetlen strébere volt. Stabil pénzügyi háttérrel, a világ minden kulcsfontosságú piacán erős pozíciókkal rendelkező mamutvállalat, amely évtizedek kitartó munkájával hagyta le minden versenytársát. Európai autóvásárlóknak talán furcsa lehet, de az öreg kontinensen szerepelt a leggyengébben a vezető piacok közül, amerikai és japán bástyái bevehetetlennek tűntek minden konkurens számára. Produktivitása követendő példa minden autógyárnak, haszonkulcsa prémiummárkákat megszégyenítő.

Az elmúlt évtized példa nélküli terjeszkedése azonban nyomott hagyott a márkán, méghozzá nem feltétlenül kedvező értelemben. Az európai és amerikai piacok gyors és viszonylag költséghatékony kiszolgálása érdekében a helyben végzett gyártás kézenfekvő, gyakorlatilag megkerülhetetlen követelmény. Minden japán vállalat igyekszik egyenrangúvá emelni a világ különböző pontjain létesített gyárainak gyártási minőségét a hazai egységeivel, a gyakorlatban ez szinte sohasem sikerül. Ebből a képletből egyenesen következik, hogy bármennyire is igyekeztek a Toyotánál, nem tudtak egyszerre mindenre odafigyelni új modelljeik bevezetésénél. Amerikai vagy éppen európai, esetleg orosz üzemeik körül a semmiből nem lehetett azt az évtizedes együttműködésen alapuló beszállítói kultúrát néhány év leforgása alatt létrehozni, amivel japán területen rendelkeztek, és ami többek között megalapozta a Toyota legnagyobb értékét, a híres megbízhatóságot. Aki a leírtak alapján arra következtet, hogy innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy előbb-utóbb ők is belefussanak egy akkora pofonba, amitől éppen sajog mindkét orcájuk, annak csak részben van igaza.

Oda az első hely?

Az első jelek már 4-5 évvel ezelőtt látszódtak, a márka autói évről évre picit gyengébben teljesítettek a vevőelégedettséget, illetve a megbízhatóságot szondázó felmérésekben. Hangsúlyozni kell, hogy a Toyota jelen pillanatban is olyan eredményekkel büszkélkedhet ezeken a felméréseken, amelyekről a legtöbb konkurens csupán álmodhat, a tendenciák viszont egyértelműek. A japánok elvesztették a sokáig őrzött egyeduralmat, a legjobb vetélytársak már nem két körrel lemaradva követték az éllovast, a nyakában lihegve várták a pillanatot arra, hogy beelőzzék.

Ez a pillanat pedig könnyen lehet, hogy most jött el. A Toyotánál ugyanis hibáztak. Korántsem olyan súlyosat, mint amilyen súlyos hisztériakeltéssel reagált rá a saját autóiparát menteni próbáló amerikai kormányzat, illetve közvélemény. A mezőny legjobb játékosa saját hibájából padlót fogott, a meccs ettől még mehetne tovább, de ha már végre egyszer megrogyott ez a fránya, hibázni képtelen alak, hát rúgjunk bele néhányat, ki tudja, mikor adódik újra alkalom erre. Amíg ezzel van elfoglalva mindenki, marad idő a saját gondjaink kezelésére, úgysem figyel éppen senki… Valami ilyesmi játszódik le éppen, élőben, nagypályán, a szurkolók, pardon, a vásárlók orra előtt.

Félreértés ne essék, nem tisztem védeni a Toyotát, egyértelmű, hogy hibáztak, egyértelmű, hogy rosszul, lassan, elhibázott módszerekkel fogtak hozzá az ügy kezeléséhez. Ettől függetlenül nem lesz fairplay-díjas a szememben az, aki rövid távú hasznot, olcsó népszerűséget remél magának attól, hogy egy műbalhét tovább fúj.