A háborús idők előtti Olaszország egyik legnagyobb pilótájának a fia, Alberto Ascari közel járt ahhoz, hogy még életében belépőt nyerjen a halhatatlanok csarnokába. Neve egyet jelentett az F1 leginkább meghatározó és legjobban szeretett bajnokáéval. Noha kiszámíthatósága és pontossága tette őt az egyik legbiztonságosabb járművezetővé a sportág legveszélyesebb korszakában, közismerten babonás volt és mindent megtett, hogy elkerülje a vészhelyzeteket. Megmagyarázhatatlan halálos balesete - édesapja elhunytának évfordulóján, vele egyidősen, hátborzongatóan hasonló körülmények között - továbbra is megoldatlan rejtély.

Alberto Ascari Nemzetiség: olasz Vb-cím: 2 Futam: 32 1. hely: 13 Pole: 14

Alberto Ascari Milánóban született 1918. július 13-án. Édesapját, az uralkodó Európa-bajnokot egy autóversenyen vesztette el a hetedik születésnapján (Francia Nagydíj, Montlhery), de ragyogó életútja és sportpályafutása egy életre meghatározta fia életét. Alberto tisztelte és nagyra becsülte apját. Egyetlen vágya volt, hogy folytassa az ő versenyzői pályafutását, és felülmúlja apja nagyságát. A családja ellenezte, de ő mindenáron autóversenyző akart lenni. Addigra már a kicsi Alberto megfertőződött apja környezetével, rengeteg nagynevű versenyzővel találkozott, többek között Antonio közeli barátjával, Enzo Ferrarival, aki gyakran látogatta Ascari Fiat-kereskedését Milánóban. Annak ellenére, hogy tragikus hirtelenséggel elveszítette szeretett édesapját, Alberto is majd' belehalt a versenyzés csábításába. Közismert neve segítette elindulni a pályáján, családja hiába is próbálta lebeszélni arról, hogy a sebességnek szentelje életét. Meglepő módon nem négy, hanem két keréken, alig 19 évesen bérelt motorral kezdett versenyezni a Bianchi csapatnál, ám hamar rájött, hogy ő sem tud élni a négykerekűek nélkül. Az első bemutatkozása az 1940-es Mille Miglia volt, amikor Enzo Ferrari kölcsönadott neki egy Tipo 815 Spydert. Kezdetét vette egy legendás pályafutás, ám öröme nem tartott soká: Olaszország belépett a második világháborúba.

Fel kellett adnia ambícióit, és az Ascari-garázs, amelyet ekkorra már Alberto vezetett, kényszerűségből katonai járművek javításával kezdett foglalkozni. A háborús években kialakította saját kis háborús vállalkozását, üzemanyagot szállított az olasz haderőknek Észak-Afrikában. Társa a vállalkozásban a szintén autóversenyző Luigi Villoresi lett, akivel szoros kapcsolat alakult ki - mentorává, sőt barátjává vált. A háború vége Albertót már családos emberként érte, miután feleségül vette Miettát, aki két gyermeket szült neki, Patriziát és Antoniót. Belenyugodva a családi élet támasztotta kötelességekbe, Alberto elhatározta, hogy nem versenyez többé, de Villoresinek sikerült rábeszélnie, hogy folytassa. Így 1949-ben Enzo Ferrari istállójában csapattársként indultak, ahol Ascari nyújtott kiemelkedőbbet - ez segítette hozzá később, hogy ő válhasson az F1-széria első, visszatérő bajnokává.

1952-ben az általa vezetett Ferrari Tipo 500 hét futamból hat győzelmet aratott, ráadásul mindegyiket körrekorddal, így ő lett a Ferrari történelmének első, egyéniben diadalmaskodó pilótája. 1953-ban sikeresen védte meg bajnoki címét, miután ötször nyert, így zsinórban besöpört két trófeát. Pilótatársai csodálták, ismeretlenek ezrei rajongtak érte, ami nem is csoda, hisz' roppant elbűvölő, bájos ember volt mind a pályán, mind a magánéletében. Ascari tehetséges, bátor, kritikusai által is elismert versenyző lett.

Nemcsak páratlan vezetési készsége, de győztes személyisége is hozzájárult ahhoz, hogy hatalmas népszerűségre tegyen szert. Lebegett a rajongók szeretetében, noha egyáltalán nem számított pehelysúlyúnak, sőt kifejezetten tömzsi volt: nem hiába nevezték el az olasz szurkolók Cicciónak (párnás). Mondjuk ez akkoriban nem igazán zavarta a pilótákat. Mindig nyitottan és barátságosan viselkedett, arcán az olaszok védjegyévé vált derűs mosollyal. Még az őt körüllengő, szokásostól eltérő babonái is szerethetőek voltak, egy teljesen emberi reakciót mutattak a versenyzés valós veszélyeiről. Kerülte a fekete macskát, mint a pestist, rettegett a szerencsétlen számoktól, és soha senkinek nem volt szabad érintenie a táskát, amelyben versenyzői felszerelését hordozta: a szerencsét hozó kék sisakot és inget, a védőszemüveget és a kesztyűt.

De legbelül ő is küzdött démonaival, krónikus álmatlanságban szenvedett, mindennapjait magába fordulva élte, gyomorfekéllyel küszködött. Enzo Ferrari, aki tudta, Alberto mennyire mélyen szereti a családját, egyszer megkérdezte tőle, miért nem mutatja ki jobban érzelmeit. "Arra buzdítom őket, hogy mindig a nehezebb utat válasszák" - mondta Alberto. "Nem akarom, hogy túlságosan szeressenek. Mert szenvedni fognak, ha én egy szép napon meghalok." Ennek tükrében érthető, milyen pilóta is volt ő - mintha előre látta volna sorsát, sosem kockáztatott feleslegesen, tudatosan nem feszegette az autója és saját maga határait. Vezetési stílusa is ezt sugallta: nyugodtan és zökkenőmentesen kormányozta kocsiját, minden mozdulatával azt üzente: tudom, mit teszek, bőven vannak még tartalékok a hibák korrigálásához.

A következő bajnoki szezon (1954) már a Lanciánál érte, itt több pénz ígértek neki, mint amit a Ferrari hajlandó volt fizetni neki. Harci kedve hamar elillant, a legtöbb futamon hátul kullogott, köszönhetően kocsija és csapata versenyképtelenségének. Hasonló géppel kezdte meg az 1955-ös szezont. A Monacói Nagydíjon Ascari Lancia D50-ese hirtelen kifarolt, megcsúszott a kikötői sikánban, a tengerbe zuhant és elsüllyedt. A balesetet csupán néhány buborék és a terjedő olajfolt jelezte. Ám fél perc múlva a jól ismert világoskék bukósisak felbukkant a mentésre indult csónakok mellett, és a halálra rémült Ascarit békaemberek húzták ki a vízből. A monacói kórházban, ahol mindössze egy törött orral, valamint néhány horzsolással kezelték horrorisztikus balesete után, úgy tűnt, Ascari zavarban van, el nem ítélhető módon hálás volt a csodás menekülésért. Vagy csak a sokkos állapot miatt viselkedett ilyen furán? Esetleg eszébe jutott édesapja sorsa?

Négy nappal (!!) később váratlanul megjelent Monzában az edzésen, ahol épp Eugenio Castellotti rótta a köröket a Ferrarival, a következő versenyekre készülve. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére Ascari bejelentette, hogy tenni szeretne néhány kört, csak, hogy megbizonyosodjon, idegei rendben vannak-e. Mindössze egy zakó és nyakkendő volt rajta, szerencsehozó kék sisakját is otthon hagyta. Castellotti fehér bukóját kérte kölcsön, majd autóba pattant és elindult a pályán. Bár ne tette volna.  A harmadik körben a Ferrari máig megmagyarázhatatlan módon karambolozott, és Alberto Ascari, akit a küzdelem éltetett, a szeretett versenypályán életét vesztette. Később a kanyart emlékére Ascari-kanyarnak nevezték el.

Vajon pillanatnyi emlékezetkiesés okozta a balesetet? Esetleg a nagy szélben csapkodó nyakkendője homályosította el a látását egy pillanatra? Vagy hirtelen félrekapta a kormányt, kikerülve ezzel egy pályán dolgozót vagy egy állatot? Talán épp egy fekete macskát, amitől annyira tartott? Kísérteties a hasonlóság apja halálával: Alberto Ascari 1955. május 26-án halt meg, 36 évesen. Apja, Antonio Ascari szintén 36 volt, amikor meghalt, 1925. július 26-án. Apa és fia is nyerni tudott 13 GP-n. Mindketten négy nappal haltak meg súlyosnak tűnő, ám szerencsés kimenetelű balesetük után. Mindketten egy gyors bal kanyar kijáratánál veszették el uralmukat autójuk fölött, mielőtt karamboloztak, és mindketten családot, két kisgyermeket hagytak hátra. Többek szerint, ha Ascari tovább él, Fangio nem jutott volna el talán a háromig sem. Párja, a zaklatott Miletta Ascari nem sokkal később azt találta mondani Ferrarinak, hogy ha nem lennének a gyermekei, csatlakozna szeretett Albertójához a mennyben.

Az összes olasz gyászolta a veszteséget, és temetése napján Milánóban az egész város elnémult. A nemzet saját halottjának tekintette, ennek megfelelő módon búcsúztatva, akár egy ünnepélyes körmenet során, úgy vitték a halhatatlan hős testét lassan körbe a városban, több mint egymillió feketébe öltözött, csendben gyászoló ember sorfala között. Tizenöt halottaskocsi sem volt elég, hogy a koszorúkat és a virágokat szállítsa. A kocsin, mely a fekete koporsót hordozta, messziről világított az ismerős és szeretett kék sisak. A két bajnok a milánói temetőben újra egymásra talált, Alberto Ascarit apja mellé helyezték örök nyugalomra.