A gigaméretű dolgok és az ultrapici találmányok egyaránt mérföldkövei a tudomány és a technika világának. A hazai utakon ilyen mérföldkőnek számít a villanyverda sajátos formavilága és egyszerű műszaki megoldásai miatt.

A REVA-val történt első találkozásom semmiképp sem mondható felületesnek. Szürkeállományom nagy mélységeiben zajló érvek-ellenérvek végtelen ütköztetését megunva, azt mondtam: minden mellette szól, csupán az az ideológia hiányzik belőlem, ami megvan azokban az innovátorokban, akik a környezettudatosságot, a funkcionalitást és az anyagi áldozatkészséget egy jó ügy érdekében első helyre tették az életükben.

Funkcionalitás szempontjából helyzetváltoztatásra teljesen alkalmas eszköz a REVA. Rendeltetésszerű használatához viszont még éretlenek vagyunk, ugyanis városi forgalomban kiválóan használható, csupán a magyar autóvásárlási szokások és igények figyelembe vétele mellett keveset kínál, azt is felettébb drágán.

Éppen ezért szükséges három aspektusból véleményezni a REVAi-t. Tárgyilagosan: mit tud, mit kínál, mennyibe kerül, hol helyezkedik el a piacon, stb. Szubjektíven: hiszen mindenkiből más-más érzelmi reakciót vált ki. És végül, de nem utolsósorban ideológiai szinten, amikor csak felsorolás-jelleggel említjük azokat az érveket, amik mellette szólnak. Miért van szüksége a társadalomnak az ilyen innovációkra, miért ez a legéletképesebb hajtásmód a szélesedő alternatívák között hosszútávon…, stb.

A szubjektív oldalon állva

Városi forgalomban még nem láttam soha a kisautót a tesztelés előtt, csupán a plázákban kiállított modelleket vettem rendszeresen szemügyre. Mivel tudtam, mennyibe kerül, az első benyomások alapján (látva a bőrkárpitozást és könnyűfém felniket) csupán impozáns autónak tartottam, de semmiképp nem kelendőnek. Műszakilag nem gondoltam volna, hogy valami elképesztő fícsör lenne benne, hiszen aki vezetett már elektromos targoncát, az sejtheti a működés mikéntjét és az általa nyújtott élményt.

Szóval, a fenti prekoncepciókkal a fejemben elmentem az átvételre. Debreceni Dániel megbízott műszaki vezető adta át a járgányt, de nem úgy, ahogy ezt más márkaképviseletek tesztautóinál szokás. Tíz perccel a kezdés után jutott eszembe, hogy nem ártana jegyzetelni, ugyanis a félórás előadás minden részletére nagy valószínűséggel nem fogok emlékezni, de sebaj, majd improvizálok, ha gond van. Okosan bólogattam, hiszen csak az általános akkumulátortöltési szabályokat, csomagtérfedél, ajtók nyitása-zárása és a visszajelzők üzenetének értelmezése volt a téma.

Az indulást követően meglepődve konstatáltam, hogy a világom leszűkült, és hogy egy normál méretű autó hűtőmaszkja is Hummer-nagyságúnak tűnik a visszapillantó tükörből (pedig csak egy Fiat Linea volt). Ezek után olyan kérdések merültek fel bennem, mint például: látnak-e a nagy autósok? Mekkora gyűrődési zóna van körülöttem? Mi történik velem, ha útközben annyira csökken az akku ereje, hogy nem tudok továbbmenni? Persze ezek költői kérdések voltak, hiszen Debreceni úr minden részletre kitért az instrukcióival.

Arra a kérdésre, hogy mások látómezejében észlelhető-e az autó, csak pár nap elteltével született meg bennem a válasz. Egyszerűen mindenki a kisautót stíröli (és benne engem), akár áll, akár megy. Kortól, nemtől függetlenül úton-útfélen kérdezősködőkkel és bámészkodókkal hozott össze a villanyverda. Már a hazaérkezésünk pillanatában érdeklődve szólított meg egy idős házaspár, aztán ehhez hasonló diskurzusok naponta többször is előfordultak az egyhetes használat során. Munkahelyen, parkolóházban, udvarban állva, lámpánál ácsorogva, de még menetközben is a szembejövők szájáról leolvashatóak voltak a felkiáltó szavak. Kedvencem a gyerekek reakciója volt, ugyanis ők úgy tekintettek a kis csodabogárra, mintha az egyik mesekönyvből pattant volna ki, vagy mint egy számukra készült, túlméretezett gyerekjátékra.
Kétségtelen, hogy formájának és méretének köszönhetően nagy hatásvadász, mégsem ajánlott annak, akinél az autó a kivagyiságot hordozza, nemcsak a benne ülőket.