Mihez is tapsol tulajdonképpen mostanában az autós szaksajtó az Opel kapcsán? A tetszetős külsejű, előremutató megoldásokat tartalmazó Insignia után az Astrán a sor, bizonyítania kell, hogy a nagyobb testvérrel megkezdett szép új Opel-világ nem csak egyszeri pozitív kisiklás volt, hanem tartósan a javulás útjára tért a német-amerikai beteg.

Kezdésnek jó

Valahogy kicsit mégsem kerek nekem ez az egész. Az Insignia és immár az új Astra kipróbálása után sem érzem azt az átütő, konkurenseket reszketni tanító erőt, amit vártam, a beharangozók, a külső és a magabiztos árképzés okán. Tény, hogy az Opel hosszú évek után végre hajlandó olyan autókat gyártani, amelyek legalábbis meg tudják szorongatni a fő konkurenseket, ha nem is jobbak náluk. Elismerésre méltó teljesítmény valóban, de engedtessék meg nekem, hogy ne álljak be a hangosan tapsolók közé, ez nekem még nem elég ahhoz, hogy meggyőző érveket tudjak hadarni álmomból felkeltve a márka mellett. Viszont kezdésnek jó.

Ahogyan az lenni szokott, az Opelnél a nagy konkurens Golfénál izgalmasabb külsőt szabtak az Astrának. Tehetik, nem köti őket annyi hagyomány, olyan végtelen ragaszkodás az alapformához, mint a wolfsburgi osztálytárs esetében. Ennek megfelelően egy, az elődökhöz kevésbé köthető, az aktuális Opel-formavilágba szervesen illeszkedő, sportos, masszív, ugyanakkor kecses, valós méreteit jól rejtegető külsőt kapott az Astra. A konkrét tesztautó, mint azt a bevezetőben is írtam, hatalmas, 19-es felniken feszített, ami remekül illik ugyan az alapformához, mégis kétlem, hogy sokan költenének erre.

Az első kis háromszögablak már kívülről is sejtetni engedi, hogy az egyterűsen hosszú elejű autóból nem egyszerű a kilátás. Oldalnézetben feltűnik, főleg így fehérben, hogy Mazda3- és Seat Leon-jegyek is megtalálhatóak az autón, persze egyáltalán nem zavaró mértékben. Szép, kár lenne vitatni. Az érdekes kérdés az, hogy az autó elterjedésével arányban mennyire fog elfáradni néhány éven (hónapon) belül a forma. Szerintem lényegesen kevésbé, mint az elődjeinél. Dizájn végleg kipipálva.

Közel a Golfhoz

Ha nem kellene még a futóműről is írnom, akkor lazán közölhetném, hogy a belső az a pont, amiben a leginkább, egyszersmind legszükségszerűbben érződik a változás a korábbi Opelekhez képest. Tovatűnt a lélekgyilkoló ötlettelenség, nem terjeng többet a németek akarását megfojtó amerikai, pirostollas-fillérszámoló-közgazdász mentalitás. Tisztességes anyagok, jó ülések, finoman működő kezelőszervek. A helykínálat elöl pazar, főleg szélességben lépett nagyot előre az autó.  Zörgés, nyöszörgés nem tapasztalható.

A sok szép és jó ellenére azt kell mondanom, hogy az utastér, illetve annak kialakítása veti a leginkább vissza az Astrát az osztályelsőségért folytatott harcban. A felhasznált anyagokra igazából nem lehet panasz, egy-két műanyag dekorelem belső felén tapasztalható eldolgozatlanságon kívül nehéz lenne belekötni a színvonalba. Nagyon-nagyon közel került az Astra a Golfhoz, ami örvendetes, de megelőzni nem tudja, viszont ennyire kevés még sohasem hiányzott hozzá.

Sokkal nagyobb gond, hogy az alsó-középkategóriában páratlanul nagy külső méretek ellenére mennyire kevés érezhető ebből az utastérben, főleg hátul. Érthetetlen, hogy mi értelme volt ekkora autót tervezni, ha az Astra még csak a közelébe sem tud kerülni a legjobbakhoz helykínálat-ügyben. Ehhez jön még a már említett nehézkes kilátás, az A oszlop sokat takar, a parkolást segítő radar pedig előre is feltétlenül szükséges, ha nem akarjuk saját készítésű benyomódásokkal dekorálni a csinos lökhárítót. Ehhez képest már nem akkora probléma, hogy kétszemélyes bőségtál méretű a kormány, illetve, hogy bizonyos funkciók finoman szólva sem egyértelműen kezelhetők a műszerfal gombrengetegében.