Nincs rá bizonyítékom, sajnos. Nem tudtam lefotózni, hiszen egyedül ültem az autóban, és épp vezettem és kikerültem és egyáltalán nem is volt betervezve a vészmanőver és különben is. Örülök, hogy sikerült, örült neki rajtam kívül az előttem haladó audis és a mögöttem rémüldöző furgonos is.

Tetszik tudni, a jávorszarvas-teszt az a valami, amin anno elhasalt, pontosabban felborult a Mercedes A-osztály, és aminek - többek között - köszönhetjük az ESP-t, a menetstabilizáló elektronika bevezetését, a biztonságosabb közlekedést. A teszt kábé annyiból áll, hogy 60-70-es tempónál kikerülést imitál az ember vészfékezéssel, szlalommal, heveny kormányzással, megállással, hálálkodással.

A minapi szituációban persze nem volt jávorszarvas. Semmilyen szarvas nem volt. Csupán egy szarvasbaki, ami után a híradásokban valószínűleg a "személyi sérülés nem történt, az anyagi kár jelentős" című lemezt kellett volna föltenni.

Történt, hogy az M7-es kivezetőről kanyarodtam jobbra föl az M0-sra. Szép hosszú, tempós ív, a megengedett sebesség azt hiszem, 60 km/h. A kanyarból kiérve kétsávos úton találjuk magunkat, a balos küld az M0-sra, a jobbos az M1 felé terel.

Gyorsítottam, terveztem elérni a jó 80-at, amivel aztán majd végigszívok a nulláson. A bal oldali sávban három autóból álló, lassabb konvoj tűnt fel, a jobbosban pedig egy balra tartó és indexelő kisteherautó, de olyan csigatempóban, hogy úgy döntöttem, minél előbb meg kell előznöm, most.

Ergó gyorsítok tovább, kábé 80-85-re (juj, törvényt sértettem), a furgon pont megvan, a konvoj utolsó tagja, egy A4-es Audi nagyjából 30 méterre - oké, ők is biztos gázt adnak, mindenki felveszi a ritmust, rendben. Aha...

Látom felvillanni az Audi féklámpáját, fogalmam nincs, mi van, de időm zéró, satufék, már elképzelem a homlokomban a négy karika dombornyomát némi légzsákos rásegítéssel és üvegszilánkokkal, el kell rántanom a kormányt, muszáj. A perifériás látásom azt mondja, tényleg túlhaladtam a kisteherautón, agyam zöld utat ad a kezemnek na meg a jobb lábamnak is.

Tehát 80-85-nél jobbra rántás vészfékezéssel, egyenesbe hozás, imádkozás. És hurrá, senkinek, semminek nem esett baja. Mögöttem a teherautós vészvillogva, ő sem rongyolt belém, igaz, alacsonyabb tempóról és egyenesen, de megállt. Én az audis elé kerültem, s a visszapillantóban látom, hogy tapsol és felmutatja a hüvelykujját - köszöni, hogy nem ütköztünk össze, én is.

A technikának, az ESP-nek, a Mazda2 stabilitásának, a szerencsémnek, a szerencsénknek. És, hogy ki, mit csinált? Egy - talán német rendszámos - BMW az utolsó utáni pillanatban hirtelen jobbra húzott az M1-es felé, csak úgy... Mögötte egy nem emlékszem, milyen márkájú kocsi satu (egyenesen), Audi satu (egyenesen) és én meg a kis Mazda satu, jávorszarvasosan.

Hát így. Nyilván nem ez volt a célja a tévelygő turistának, de akkor is danke, jó tudni, hogy tényleg dolgozik az a fránya elektronika, megéri a pénzét, és lehet rá számítani a bajban. Tizenpár éve hasonló szituációban keresztbe-kasul csúszkáltam egy Suzuki Swifttel, megcsíptem egy padkát, két másik autós összeütközött, nem volt vicces. Akkor egy kutya ugrott elő az árokból, egy skodás néni félrerántotta a kormányt, ja, és szemből is jöttek. Mazda2-teszt hamarosan.

Kántor István